 |
Rózsák
Gyertyák
|
Mindannyian tudjuk, hogy milyen érzés az, ha valakit elveszítünk.
Végleg, visszavonhatatlanul...
Én két olyan embert veszítettem el, akik a világon mindennél többet jelentettek nekem.
A világ két csodáját.
Nem kérték soha, hogy változzak meg, mert akkor majd Ők jobban fognak szeretni engem.
Szerettek a rossz-tulajdonságaimmal éppúgy, mint a jókkal; szerettek ha erős voltam és bátor, szerettek, ha kétségbe-
estem - a félelmeimmel.
Szerettek az okosságaimmal és a butaságaimmal, szerettek a kedvességemmel éppúgy, mint a harcaimmal, az értelmesekkel és az értelmetlenekkel egyaránt.
Szerettek, ha a szeretetemmel, vagy épp a dühömmel lángba borítottam a földet és az eget. Még ez is szerették.
Úgy szerettek amilyen voltam. Feltételek nélkül.
Én ugyanígy szeretem Őket. Most is.
Nem számít, hogy nincsenek itt.
Ugye mindenki tudja milyen érzés, amikor nélkülük nincs értelme semminek, amikor az ember szó szerint nem érti miért forog tovább a föld, hiszen Ők már nincsenek itt.
Amikor körbezár az érzés, hogy ma már a nap is minek süt? Nem megy az elengedés. Nekem nem.
Talán azért... - nem. Egészen biztosan azért nem, mert nem is akarom.
Jó sok időt töltöttem azzal, hogy könyörögtem Istennek, hogy hívjon haza. De Ő valamiért itt hagyott. Nem, azt nem hiszem, hogy itt felejtett. Szakértők szerint valami terve lehet...
Meglehet.
Én mindenesetre egy kiutat találtam a kétségbeesésből. Megtanultam képeket szerkeszteni.
Esőt és havat varázsolni. Szivárványt és gyertyafényt. A kedvükért.
Minden nap elviszem és meggyújtom nekik a "virtuális temetőben".
És igen. MINDEN NAP ELHISZEM, HOGY ŐK LÁTJÁK.
Ma már úgy élem a napjaimat, hogy várom a "nagy találkozást". Majd egyszer, ha én is odaérek...
Mindenki azt hiszi, a képszerkesztés nagyon nehéz dolog. Nem igaz. Nagyon egyszerű. Alapfokon.
Utána meg már csak fantázia kell hozzá. Meg egy jó program. Alapfokon. Például a PhotoScape.
Magyarul is tud és ingyenes. Hihetetlen egyszerűen lehet vele készíteni nagyon bonyolult dolgokat is.
És segít. Legalább egy kis időre felszabadít a nyomás alól.
És még valamiért.
Az én szeretteim mindketten annyi szál vörös rózsát kaptak búcsúzóul, ahány évet velük tölthettem.
Ez meglepő módon mindkettejüknél 29 volt.
Egyiküknek annyit írtam búcsúzás helyett: Szeretlek.
A másiknak azt, amit mindenki aki valaha élt a földön, most él, élni fog, - függetlenül bármitől -, kivétel nélkül megérdemel; mert mindenkit szeret valaki úgy, hogy azt érezze:
"Te vagy minden hang és szín"
Hóvirág (G. Timcsy)
